Az ég sötétbe borult,az arcokra a fagyos hideg pirospozsgás pírt hozott.A nagy tömegbe hirtelen nem találtam a helyem.Általában mindig rámosolygok valakire most azonban nem láttam senkit aki a mosolyomra érdemes lett volna...

Ekkor az előttem elhaladó villamoson valami különöset véltem felfedezni.Ott ült Ő.Ahogy a szemébe néztem egy pillanatra elfeledtem ki vagyok és mi vagyok.Pillantása átható volt,mégis más mint amilyen szokott lenni.A barna szempár mintha kétségbeesetten kiáltott volna :"segíts kérlek!",de fagyos,rideg külseje hihetetlen jól palástolta a magabiztosság leple alatt.Az egész csak pár másodperc volt de mintha percekig tartott volna.A villamoson senki nem ült csak ő.Majd a fény eltűnt én pedig ott maradtam a sötétségbe....a sötétségembe.Hevesen vert a szívem,nem értem miért kellett vele találkoznom mikor már végre sikerült kivernem őt a fejemből.Gonosz vicc az univerzumtól-gondoltam.vagy talán mennyei ajándék hogy utoljára láthattam Őt kinek az arcát talán sose feledem...